Már gyerekkoromban sem voltam az a sportos típus, a testnevelés órán remekelő gyerek. Legalábbis azok nem mentek, amiket kellett volna...
Már alsós koromban is problémáim akadtak a labdajátékokkal, ami valljuk be probléma, hiszen minden gyerek életét végig kíséri jó pár iskolában tanított labdás sport. Első ilyen jel az volt, amikor kislabdadobásnál a hátam mögött pottyant le a labda... Felsőben én voltam a legboldogabb, amikor a medicinlabda dobásnál 4-es osztályzatot sikerült elérnem. Általános iskolában fiúknak foci volt, lányoknak pedig kézilabda. Kapus voltam, nem kellett eldobni a labdát, szóval ez még okés volt. Középiskolában röplabdáztunk, elvoltam vele, bár ugye kiemelkedő teljesítményt itt sem tudtam nyújtani.
A legtöbb gyerek imád biciklizni. Hát én nem... én voltam a kivétel... Elég későn is tanultam meg kerekezni, de nem ez volt az igazi probléma. Az első nagy méretű kerékpárom egy csepel bicikli volt, nagyjából abban az időben vagy ez vagy a camping kerékpárok mentek. Nagyon örültem neki, viszont tekerni olyan nehéz volt, hogy az én 20-30 kilómmal eléggé megszenvedtem. Így kerültem a lehetőségét is, hogy felüljek rá. Egy gond volt csak... az alsós tanító nénim minden évben osztálykirándulásként biciklitúrát szervezett a környék látványosságaihoz... hát ott mindig én voltam a vézna, gyenge kislány, aki mindig utolsó. Hát nem hagyott bennem kellemes élményt. Egy esetben volt az, hogy az egyik fiú cserélt velem bringát, tehát átülhettem a campingjére... na nekem onnantól nem volt gondom, mert simán tekertem középtájon... ő viszont szegény sereghajtó lett rögtön. A mai napig kerülöm a kerékpár használatának mindenféle formáját... nem igazán létezik indok, amivel bárki felülésre sarkallhatna.
Futással is volt gondom, de azzal csak annyi, hogy hát mindig én voltam az utolsó és ez miatt folyamatosan vicc tárgya voltam.
Ami viszont egész pici korom óta foglalkoztatott az a lovaglás. Senki nem tudta a családból, hogy mi fán terem ez a mániám, de nem tudtam másról beszélni, csak a lovakról. Erre viszont senki nem volt kíváncsi. Talán óvodás voltam, amikor először lóra ültem. Nem ám hátaslóra, mint manapság a gyerekek. Hanem abban az időben még elég sok idős bácsika fuvarozott saját lovaskocsival és az utcánkban is lakott egy. Nem egyszer és nem kétszer fordult elő, hogy az utcánk végén összefutottunk a bácsival, én kiugrottam a kocsinkból és fel a ló hátára. Volt olyan, hogy vágtában mentünk be az udvarukba. Aztán tőlük haza sétáltam. Ma már tudom, hogy azért ez elég veszélyes volt, de ott akkor koromnál fogva nem tudtam. Szüleim szintén nem. Szegény anyumat nem régen ledermesztettem ezzel, hogy milyen veszélyes is volt. Mondta is, hogy most így utólag már ne rémítsem meg. Már felsős voltam, amikor először sikerült eljutnom lovastáborba, majd utána rendszeresen (hát havonta vagy kéthavonta egy alkalommal) lovardába. De még nem voltak úgy elterjedve, mint manapság. Több, mint két órát utaztam a lovaglás miatt csak odafelé. Visszafelé szintén ennyit, szóval ha már ennyi utazás volt, akkor muszáj volt legalább 3 órát lovagolnom. Nem csoda, hogy így hazafelé végigaludtam a buszt, a villamost és vonatot is. Később már nem volt ez rendszeres, de mindig kerestem a helyet, hogy hová járhatnék. Tehát ha nyaraltunk, addig nyúztam a szüleimet, amíg nem kerestünk egy lovardát és nem lovagoltam legalább egy órát. Szerencsém volt, mert mindig sikerült megfűznöm őket.
Szellő (8 évet volt velem)
"Az ember szórakoztatására tartott állatok közül egyedül a ló képes arra, hogy olyan szenvedélyt lobbantson fel, ami teljességgel reménytelen."
Bret Harte
